9.fejezet

Sok sikert a félévitekhez és aki írásbelit írt annak szurkolok az eredmény miatt. Jó olvasást és szép hétvégét!
Xx Stelly

Szólásra nyitotta ajkait, majd kis idő után meg is szólalt.
-Mert senki sem érdemli meg.-rántotta meg vállat, amolyan "csak megtettem, és akkor?" módon. Bólintottam.
-Azért köszönöm. Nem akarom tudni mit tett volna velem.-álltam fel mire kérdőn nézett és ő is felállt.
-Hova mész?-ráncolta homlokát. Rosszra következtettem. Mi van ha nem akar elengedni?
-Haza...-nyögtem ki.
-Akkor haza viszlek. És igérem tényleg haza. Nem viszlek el egy erdőbe kinyirni vagy megerőszakolni. Nem vagyok Malik.-kacsintott majd felvette kabátját. A kezembe adta az enyém. Felvettem én is és kimentünk a kocsijához, fekete Range Rover Evoque. Kinyitotta az ajtaját és beszáltam. A hideg levegő csípte bőröm. Becsukta az ajtót, átkocogott a kocsi előtt és beült mellém. Beindította a motort  és bekapcsolta a fűtést.
-Kösd be magad.-nem volt parancsoló mint ahogy vártam, csupán csak aféle tanácsként hangzott. Megtettem. A pillantását magamon éreztem így inkább az útra révedtem. Nem tudtam rá nézni. Elindultunk, pontosan tudta merre lakunk. Furcsa volt, sőt nagyon furcsa. Inkább nem törödtem ezzel csak néztem a mellettünk elhaladó fákat. A madarakat mellyek a fák ágain ugrándoztak. Néhány még fenn maradt levél akkor hullott le, játszi könnyedséggel. Leparkolt házunk előtt, de nem nyitotta ki az ajtót, helyette felém fordult.
-Itt maradok veled. Megvárom a szüleidet.-kiszált majd kinyitotta nekem is az ajtót.
-Nem kell. El vagyok egyedül. Kösz hogy haza hoztál.-indultam az ajtó felé.
-Ez nem kérdés volt hanem kijelentés.-jött utánnam, nem tudtam megállítani. Bejött utánnam. Ledobta magát a kanapéra, és rámmosolygott mikor sóhajtottam.
-Ha már itt vagy kérsz valamit?-probáltam kedves lenni.
-Nem köszönöm. Mikor érnek haza a szüleid?-levakarhatatlan volt mosolya, bevallom vonzó volt, de idegesítő is.
-Sokáig dolgoznak. Este felé valahogy. Gondolom a báttyáim meg a haverjaiknál alszanak. -ültem le mellé.
-Értem.-éreztem hogy tekintete megint rajtam állapodik meg.-Mióta ismered Malikot?-szegezte nekem a kérdést finomkodás nélkül. Köhögni kezdtem, utáltam erről beszélni, vagy egyszerűen csak rá gondolni, nem hogy a ma  történtek után.
-Igazából elég régóta...-nem akartam kifejteni, hogy vele töltöttem gyermkkorom.
-Tudom, hogy nem szeretnél erről beszélgetni. Elmesélek neked valamit, az én életem sem volt olyan eddig mint amit mindenki gondol.-elhallgatott mire teljesen feléfordultam.
-Ne hagyd abba. Kiváncsi vagyok.-küldtem felé egy biztató mosolyt mely engem is meglepett.
-Hét éves voltam. Anyámék minden nap veszekedtek. A nővérem szobájában voltam mindig ilyenkor. Egyszer lementem. Nem látták, hogy ott vagyok. Azelőtt nem értettem az anyámon lévő foltok keletkezését. Mindig mondott valamit, de aznap ráébredtem, hogy egyik mese sem volt igaz. Apám verte, a szemem láttára verte meg. Sokkot kaptam, nem tudtam közbe lépni. Akkor zokogtam elősször és utoljára. Anyám szája véres volt, karjain pedig apám kezeinek lenyomatai lilakeretekbe foglalva. Ekkor láttam utoljára apám. Aznap megfogadtam, hogy ha megtalálom megfizet mindenért.-szorult ökölbe keze. Reflex szerűen ráraktam kezem és szemébe néztem. Merő düh és fájdalom, mély fájdalom. Elképzeltem egy kis göndör hajú, zöldszemű fiút; amint összekuporodva zokog látva ahogy az édesanyját veri az az ember akire eddig felnézett. A szívem hasadt meg. Éreztem a félelmét is. De nem annak a göndör kisfiúnak, hanem annak a srácnak aki velem szemben ült. Tudta mi az a fájdalom, a félelem. Érthető volt miért mentett meg. Látta amint meg vernek egy magatehetetlen nőt. Egyszer már végig nézte. Kezdett összeállni a kép. De nem értettem még mindig, hogy mit keres akkor Malik közelébe. Még mindig annyi kérdés kavargott fejembe. Ökle kezdett ellazulni kezem alatt. Tartotta a szemkontaktust.
-Sajnálom amit apukád tett...-suttogtam, magam sem tudom miért. Nem volt több hangom. Tudtam mit élhetett át az édesanyja. Csak vele ez naponta megtörtént. Jéghideg rémület futott végig testemen ahogy eszembe jutott mit tett velem Zayn. Minden tiszta vér volt. A foltok amik a testemet borították, és a véres sebek. Némelyik helye még ma is látszik. Fájdalom nyilalt csuklomba, hol egy mély vágás húzodott két éve. Elvérezhettem volna, ha báttyám nem érkezik időben. A mosolya, az az undorító mosolya. A fájdalom, a mérhetetlen fájdalom, mit testemben és lelkemben is egyaránt éreztem. A zokogás, mi testemet rázta. Félelemmel telt, átalvatlan éjszakák és szürke, élettelen nappalok. Napok, hónapok a szobámban. Mikor még a zene is fájt. Benne biztam meg a legjobban és ő ezt kihasználta, kihasznált engem majd eldobott. Egy könnycsepp gördült végig arcomon. Meleg, gyengéd ujj törölte le. Lehajtottam fejem, mire erős karok fonodtak körém és öleltek mintha életük múlna rajta.
-Nem hagyom, hogy mégegyszer bánthasson. Megigérem...-suttogta és hajamba puszilt. Megakartam mondani, hogy nekem ott van Noah, még sem tettem. Noah vajon megtette volna? Nem az a fajta srác aki ilyenekbe keveredik. Ettől mégjobban eleredtek könnyeim. Ezek közt a karok közt akartam maradni. Nem volt semmi és senki másra szükségem. Lassan kerített hatalmába az álom. Egy göndör hajú kis fiúról álmodtam.